Két halott mellől jött a világra: születésekor (Budapest, 1909. május 5.) édesanyja és ikertestvére meghalt. Középiskolás korában ismerkedett meg Gyarmati Fannival. A diákszerelemből bontakozott ki az a nagy szerelem, mely őket mindvégig összekapcsolta, s mely forrása lett Radnóti hitvesi lírájának.
Utolsó éveiben Radnóti lírájának tartalma és lényege: küzdelem a költészet eszközeivel a megtébolyult embertelenség ellen. Egy sajátos antik műfajt újít fel és honosít meg a háborús esztendőkben: az eklogát.
A harmincas évek második felében az Officina kiadóvállalat kétnyelvű klasszikusainak sorozata az antik humanizmus eszményét kívánta népszerűsíteni. 1938-ban jelent meg Pásztori Magyar Vergilius címmel a latin költő tíz eclogája. A bilingvis kiadás a fordítók kiválasztásával is hangsúlyozta, hogy az „ordas eszmék” korában az európai műveltség egyik több évszázados pillére a görög- római kultúra. Az eclogák tolmácsolói között régi magyar írók is szerepeltek: Fazekas Mihály, Rájnis József, Révai Miklós, Baróti Szabó Dávid. E kötet számára fordította le Radnóti a IX: eclogát. A polgárháborúk alatt született latin vers viliágában saját helyzetére, életének, sorsának veszélyeztetettségére ismert rá. Ekkor fogant meg benne további eklogák írásának szándéka. Az ő eklogái afféle „háborús idillek” a háború borzalmai között őrzik a békés élet szépségét. Az emberi méltóságot megsemmisíteni akaró barbársággal szegül szembe bennük a művészet és a szellem ereje.
Első ecloga
Az Első ecloga (1938) közelíti meg legjobban a vergiliusi mintát: párbeszédes hexameteres költemény. A Pásztor és a Költő folytat párbeszédet a versben, de valójában a költő két énje kérdez és válaszol. Keresi a választ a kérdésre: mi lesz a költő sorsa ebben az irgalmatlan világban?
Bukolikus idillként indul a költemény. A rigók szava, a zajjal teli erdő az ébredő természet szépségét ígéri: a derűt, a nyugalmat, a szerelem boldogságát. Ezt a reménykedést cáfolja meg a kiábrándulás hangja már az elején. Hamis tavasz ez, bolond április: a fagyott tócsa ellenségesen „vicsorít”, elfagytak a kicsiny tulipánok. Ezekben a „természeti” képekben ott remeg a rettenet az eljövendő szörnyűségektől. A világtól való undorodásnak az okait a Pásztor kezdi felfejteni. A közelmúlt eseményei a holnap döbbenetét idézik fel. A spanyol polgárháborúra utaló sorok a vérengzés iszonyatát festik. A tömegek sorsát felmutató dermesztő képre az egyén sorsa következik Federico García Lorca mártírhalála a költők – s egyúttal Radnóti – pusztulásának előképe. S a halál tudatánál is kegyetlenebb az a sejtelem, hogy velük együtt pusztul művük is, a kíváncsi utódokra nem marad belőle semmi. A spanyol költő halálához kapcsolódik „a drága Atilla” tragikus sorsa. Az elődök példájának követése s az Arany János-i „mindvégig” erkölcsi parancsa szabja meg a Költő magatartását: a halálraítéltség tudatában is új levelet hajtó, erős tölgyként kell élnie-
A végső következtetés levonása után- immár az egyéni sors fölé emelkedve- a lélek visszanyeri nyugalmát. Ez a csendes megbékélés idilli hangulatával telíti a vers lezárását. Az utolsó sor szépségét és elbűvölő dallamát az ősi hexameter hibátlan löktetése mellett az alliteráció és a mély s a magas magánhangzók szabályos váltakozása adja:
„alkonyi lepke lebeg s pergeti szárnya ezüstjét.”
Radnóti három év múlva folytatja csak az eklogákat. A második 1941 áprilisában keletkezett. A számozás szerint nyolc eklogát írt, de a hatodik hiányzik: vagy elveszett, vagy el sem készült- Száll a tavasz… című költeményét (1942. április 11.) alcímmel látta el: előhang az eclogákhoz.
Hetedik Ecloga
A bori lágerben írt első költeménye a Hetedik ecloga (1944. július). Ez is magyarázza, hogy tárgyias részletességgel szól benne a fogolytábor körülményeiről. „levélnek” szokták tartani Radnóti e versét, de talán helyesebb – az ekloga műfajára tekintettel – „dialógusnak”, párbeszédszerű monológnak felfogni. Valójában meghitt beszélgetést folytat a költő feleségével, akit a képzelet maga mellé varázsol.
A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása. A rideg valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt fonódik együvé. A vers indításakor már megkezdődik ez a folyamat: esteledik, s a sűrűsödő sötétben láthatatlanná válik a szögesdróttal beszegett kerítés. Ez – ha átmenetileg is – a szabadság illúzióját kelti fel, de közbeszól a tudat: az ész azért tudja a drót feszülését. Hasonlóképpen szabadul fel a képzelet is: a foglyok az álom, a „szép szabadító” szárnyain repülve hazaindulnak az otthoni tájak felé. Az otthon álombeli képe azonban megtelik aggódó félelemmel: létezik-e még a hazaváró otthon menedéke? A „Mondd, van-e ott haza még…?” Kérdő mondatban a nyugtalan szorongás a veszélyeztetett magyarságra irányul, s egy gondolattársítással a költészet értelmére is rákérdez: érdemes-e egyáltalán verseket írni, ha nincs már, aki megértse őket?
A költői kötelességteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem függeszthette fel. A vers leírásának körülményei nemcsak az alkotás akadályait, hanem az alkotó megalázottságát is már-már naturalisztikus hiteleséggel közvetítik:
„Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
Úgy írom itt a homályban a verse, mint ahogy élek,
Vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron.”
A költő és fogolytársai egy életet élnek – „rémhírek és férgek közt”, állati sorban. A valóság nyomasztó élményével az álom és az álmodozás kerül ellentétbe. Mindannyiukban az otthon, a szép asszonyi szó, a szabad emberi sors emléke és reménye tartja még a lelket. „ A sűrű homályba bukó” vég, a méltatlan halál tudatát a csodavárás próbálja megcáfolni.
A csodákban bízó ábrándozást szétzúzza a nyers valóság tapasztalása. A hibátlan hexameterek alkotójában még fájdalmasabban tudatosul, hogy nemcsak a fogság, hanem az élet is rövidebb lett egy nappal. A holdfényben újra láthatóvá válik a drótok feszülése, a fegyveres őrszemek árnya. Ez megsemmisíti a verset indító illúziót, fokozza a rabság kínzó érzését. Az „alszik a tábor” kétszeri megismétlése kiemeli, hogy számára az enyhet adó álom sem tud megnyugvást hozni. Éberen virraszt, s a csókok ízének feledhetetlen emléke fakasztja fel a szerelem megindító vallomását:
„nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése