3. Tétel Ady Endre Ars Poeticai

3. Tétel: Ady Endre ars poeticai.

A 19. század végének új hangot kereső magyar lírája Ady Endre (1877-1719) számára már előkészítette a talajt. Az új törekvések az ő költészetében teljesedtek ki első ízben: neve – Babits Mihályéval együtt új korszak kezdetét jelöli irodalmunk történetében.

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot önszemléletre akarta ráébreszteni.

Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne – véleménye szerinte – a „magyar faj” és a „művész” legjellemzőbb és legnemesebb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság.

Góg és Magóg fia vagyok én…

Az új versek előhangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én… Kezdetű költemény (1905) lírai ars poetica és programadás is egyben. A Párizsból hazaérkező költő lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése.

Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű. A kezdő sorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik. A kijelentő mondatok ’1-2., 5-6. sor) szimbólumai sugallják az elátkozott néphez való sorsszerű kötődést és az ősi múlt vállalását. A kérdő mondatok tétova félelmében egyelőre csak a hazatalálás nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság feltörésének bizonytalan reménysége is.

Szembekerül egymással már az első két versszakban is a „hiába” és a „mégis” a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró szembeszegülés daca. Ellentétben áll a cselekedni vágyó „én” s a cselekvést megakadályozható „ti” is.

Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt. A belső feszültség a magyar történelemből vett szimbólumok révén ég inkább elmélyül Góg és Magóg lázadó pogány fiát, „az új az énekes Vazult” eltiporni akaró erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel azonosul.

Ezzel száll szembe – még ha reménytelenül is- a lírai én. A negyedik versszakban a „de” ellentétes kötőszó után háromszor hangzik fel a „mégis”. Megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. Vállalt szenvedés és a kétely ellenére is jövendölésszerűen csendül meg az utolsó sorban a remény: az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz. A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő „új”. A költő a nemzeti múlt vállalása mellet érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal. Vereckét és Dévényt egyaránt a lírai én képviseli Kulcsszóként négyszer fordul elő a „mégis” szó is. Király István találó szóval „mégis-morál”-nak nevezte azt a „meg nem alkuvó, kemény, büszke dacot”, mely Adyban élt.

A Magyar Messiások

A hiábavalóság élménye s ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások (1907) című költeményben. A nyolcsoros versből árad a fájdalom: a lírai én átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza a kétszer előforduló ezerszer számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást: nemcsak megokolja, hanem el is mélyíti a reménytelenséget és a céltalanságot. A megváltódás vágyát hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik egybe. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomorúság mélyén azonban fölfedezhető a konok mégis-morál. A bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják megváltást ígérő küldetésüket. A strófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.