Szabó Magda: Abigél

Móricz Zsigmond Novellái; Barbárok, Tragédia

1879. július 2-án született Tiszacsécsén. Apja négy elemit végzett, fölfelé törekvő kisparaszt, anyja református lelkész lánya volt. A falusi társadalom kétféle kultúráját örökölte így az író. A kilenc gyermekes család súlyos anyagi gondokkal küszködött, de a szülők számára a gyermekek taníttatása volt a legfontosabb.

Középiskolai tanulmányait a debreceni és sárospataki református kollégiumban, majd Kisújszálláson végezte. Ekkor már eldöntötte, hogy író lesz. Debreceni diákként sokat olvasott: Jókai regényei, Csokonai versei mellett nagy hatással volt rá Elmondo de Amicis (olasz) is. A debreceni teológiáról fél év után átiratkozott a jogi karra, Budapesten filozófiát, teológiát, nyelvészetet és irodalomtörténetet tanult. Egyetemi tanulmányait nem fejezte be.

1903-ban Az Újság című liberális polgári lap munkatársa lett, s közben 1908-ig népköltészeti gyűjtést folytatott a Kisfaludy Társaság megbízásából. 1905-ben vette feleségül Holics Jankát, akivel számára börtön, de egyben ihlető, fegyelmező erő is volt a húsz évig tartó házasság. A lelki szenvedés, a kétségbeesés, az apai fájdalom (két gyermekük halála) is közrejátszott abban, hogy annyi írói próbálkozás után végre rátalált saját hangjára, témájára. Tehetségét Osvát Ernő fedezte fel. A Hét krajcár (1908) című novelláskötet hozta meg számára az írói hírnevet és Ady Endre barátságát.

- Móricz első, igazi sikert hozó novellája a Hét krajcár című alkotása volt, amelyet Osvát Ernő 1908-ban jelentetett meg a Nyugat hasábjain. Ez a novella alapozta meg hírnevét, s tette elismert íróvá.

- Az egyéni szenvedés vezette el mások szenvedésének meglátásához, megértéséhez. Novellájában a szegénysors olyan mélységeibe világít be, ahol a koldustól kell alamizsnát elfogadni, s ahol már ez sem segít. A korábbi falusi-vidéki idill bizonyos mértékig még jelen van ebben az írásban: az anya és kisfia játékosan, szívből jövő kacagással keresi az elbújt, huncut krajcárokat. A keresgélés közben azonban feltárul az irdatlan nyomor, melyet jókedvvel, derűvel sem lehet leplezni: az édesanyának a nyomorúságot legyőzni akaró kacagása a tüdőbetegek véres köhögésébe fullad.

- A novella sajátos hangvételét és újszerűségét az idill és a tragédia ötvözése adja, az E/1-ű elbeszélés pedig egy gyermek emlékezetén át szűri meg az ínség riasztó tényeit.

- A Hét krajcár novellában megjelentetett nyomor még csak a testet törte meg, a lélek ép és egészséges maradt. Ezt követő alkotásaiban naturalista hatásra egyre nagyobb figyelmet szentelt az ember ösztönvilágának működésére.

Tragédia

Tragédia című 1909-es novellájára már a lelket deformáló, a komikum határát súroló nincstelenségről, egy ember örökös éhezéséről szól.

- A “hagyományos” idill még ebben az elbeszélésében is fel-felvillan az aratók ábrázolásában. A főszereplő, Kis János alakjával azonban az író tudatosan kívánta szétrombolni a népszínművek díszparasztjának képét. Nemcsak külsőleg jelentéktelen, érdektelen figura, hanem eldurvult lelkű, gyűlölködő, szinte a vegetatív ösztönélet szintjére korlátozott ember, akit az örökös éhezés miatt csak egyetlen dolog érdekel, az evés. Sohasem jutott az eszébe semmi, érzelmi életéből kivesztek a nemesebb emberi vonások, s ha voltak is gondolatai néha, azok csupán az evésre, az ételekre vonatkoztak. Nevetni is csak egyszer nevetett “jóízűen” az életében: apja halálakor.

- A lakodalomról való álmodozás és a tényleges meghívás még csak élete legnagyobb vágyát ébreszti fel: hogy egyszer jóllakhasson. Az álmatlan éjszaka azonban másnap reggelre már lázadt, “forradalmi” indulatokat ébreszt fel benne. Fellázad Sarudy nagygazda ellen, mert benne látja embertelen életének közvetlen okát, de a bosszút is csak torz formában, az evés szintjén tudja elképzelni: ki akarja enni Sarudyt a vagyonából.

- Móricz ezt a tudatlan, szerencsétlen embert minden komikumával együtt, mégis a nagy tragédiák magasába emeli. Kis János sejti, hogy úgymond “valami emberi léten felüli feladatra” vállalkozott. Zsírtalan löttyökhöz szokott gyomra nem bírja a nehéz ételeket, s ő maga is megérzi emberi kicsinyességét, a vállalt feladat “súlyát”, s mint a nagy tragédiák átlagon felüli, kiemelkedő hősei, a pusztulás tudatában is konokul újra és újra nekigyürkőzik a feladatnak.

- A kisszerű, nevetséges célért folytatott hatalmas emberi erőfeszítés teszi groteszkké ezt a küzdelmet, melyben a főszereplő eltorzult bosszúja önmagát pusztítja el.

- A novella befejezéséből már eltűnik minden nevetséges vonás. Kis János tragédiáját csak fokozza, hogy “senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, vagy azt, hogy élt.”

- Már ebben a novellában is feltűnik a drámai szerkesztésmód. Ez Móricz későbbi írásaira is jellemző lesz. Másfél napba sűrítette az író az eseményeket, de a novella a sorsdöntő fordulaton túl tömör utalások formájában a hős csaknem egész múltját magában foglalja.

Barbárok

Móricz a dzsentritémát követően, a harmincas években újra a nép problémái felé fordult, s regényekben, novellákban, riportokban számolt be a parasztság, a tanyákon élő emberek ijesztő lemaradottságáról, babonás hiedelmeiről, gondolkodásmódjáról.

Egyik legmegrendítőbb, s művészileg is legkiválóbb novellája ebből az időszakból a Barbárok (1931).

- Az elbeszélésben a dialógusok uralkodnak. Az írói közlés, leírás csaknem teljesen a háttérbe szorul, s ez rendkívül tömörré, balladaszerűvé teszi az írást.

A műből hiányzik a korfestés is; pontosan nem állapítható meg, melyik történelmi időszakról van benne szó (jelen vagy közelmúlt).

- Móricz nem éli bele magát szereplőinek lelkivilágába, nem magyarázza, nem értelmezi az eseményeket: látszólag közömbösen, szenvtelenül, mintegy riporteri módon, szűkszavúan közli a puszta tényeket.

- Az írás voltaképpen egy híradás a pusztáról, egy sajátos, “egzotikus, bennszülött” világról. Valóban barbár, a természet nyers darabjaiként létező emberek világába visz: az ún. ridegpásztorok társadalmon kívüli, civilizációtól távol eső, elszigetelt, magányos világába kalauzol. Ebben a kultúra alatti, babonás misztikummal átszőtt világban alakulhatott ki az a félelmetes kegyetlenség, amellyel a veres juhász és társa lelkifurdalás nélkül agyonveri Bodri juhászt és 12 éves fiát. A gyilkosság oka nem a szegénység vagy az éhező nyomor, hanem a rablás, a vagyonszerzés. Mindhárman módos emberek, akik saját nyájukat őrzik kint a pusztán. A veres juhászból és társából mégis emberségéből kivetkőzött rablógyilkos válik, képesek megölni a másik embert 300 juháért és 2 szamaráért.

- A novella három része a drámai események három “felvonása”. Ritmikusan változik az időtartam is. Az első és az utolsó rész legfeljebb pár órát, a középső több mint egy évet ölel fel.

- Az első fejezet tele van fojtott, és egyre erősödő feszültséggel. A juhász a kutyájával “beszélget”, a puli ugatással jelzi, hogy nem jó szándékú emberek jönnek. A hosszú hallgatás, az idő múlása, az alkony közeledése csak fokozza a vibráló nyugtalanságot. A lassan meginduló, nagy szüneteket tartó, pár szavas beszélgetés mélyén gyanakvás és védekezés bújik meg. A tömör, hiányos mondatok a beszédtől elszokott pusztai emberek szűkszavúságát érzékeltetik, s ezt a benyomást felerősíti, hogy a kérdések és válaszok a legtöbbször egymás ismétlései más-más hanglejtéssel. A rézzel kivert szíj megvásárlása ürügyén kötnek bele a Bodri juhászba, aki nem akar megválni tulajdonától. A hirtelen beállott sötétségben pillanatok alatt lezajlik a kettős gyilkosság.

- Az elbeszélés 2. része bizonyítja, hogy az évezredes elmaradottságban, a kultúra alatti életben barbár szépségek is vannak. Az asszony, aki rövid idővel a gyilkosság urán elindul urának felkutatására, a hűségnek, s az egy életre szóló összetartozásnak válik a jelképévé. A népmesék lehetetlent is legyűrő hőseként keresi férjét és fiát. A jóság, az önfeláldozó hűség s nyugtalan szíve hajtja a pusztákon, egészen addig, míg a puli kölyke végül rá nem talál szeretteinek elkapart holttestére. Az asszony a férfi nyakán találja meg a rézveretes szíjat. Elindul, hogy a gyilkosság hírét megvigye a bíróságnak. Ebben a részben az író a népmesék ritmikus történetmondását használja fel.

- A 3. rész a vizsgálóbiztos vallatása, amely csupa drámai párbeszédből áll össze. A veres juhászra sokféle bűn igazolódik, de legaljasabb tettét, a Bodri juhász megölését tagadja. A vizsgálóbíró kiválóan ismeri a pusztai emberek lelkivilágát, babonáit. Ezt bizonyítja az a szakmabeli mesterfogása, leleménye is, hogy a rézveretes szíjat a kilincsre akasztja, s így töri meg a rablógyilkos konokságát: a veres juhász mindent beismer. A gyilkost valójában a primitív ember barbár ősriadalma rendíti meg, az a rettenet, hogy áldozata kikelt a sírjából bizonyságot tenni. A bíró “barbároknak” titulálja a gyilkosokat. A természetes igazságérzet szólal meg benne, szavait nem az indulat, inkább a szomorúság szüli.

- A novella címe azonban nemcsak gyilkosokra, hanem a mű összes szereplőjére vonatkozik. Bodri juhász és családja is “barbár”, nem emberekhez méltó körülmények között élt, mégsem veszett ki belőlük az emberség. Ezért érezzük őket rokonszenvesnek, ezért keltik fel sajnálatunkat.

- A rézveretes szíjnak jelképes szerepe van mindhárom “felvonásban”. Az első részben nemcsak a gyilkosság ürügye, hanem Bodri juhász lelki gazdagságának, művészi hajlamának, a szépséghez való ragaszkodásának is a szimbóluma. Később az asszony, keresése során ezt találja meg halott férje nyakába akasztva. Végül a bűntény bizonyítéka lesz, mely a megdöbbentő embertelenség leleplezőjeként, az igazság diadalát jelképezi.

Radnóti Miklós Echlogái

Két halott mellől jött a világra: születésekor (Budapest, 1909. május 5.) édesanyja és ikertestvére meghalt. Középiskolás korában ismerkedett meg Gyarmati Fannival. A diákszerelemből bontakozott ki az a nagy szerelem, mely őket mindvégig összekapcsolta, s mely forrása lett Radnóti hitvesi lírájának.

Utolsó éveiben Radnóti lírájának tartalma és lényege: küzdelem a költészet eszközeivel a megtébolyult embertelenség ellen. Egy sajátos antik műfajt újít fel és honosít meg a háborús esztendőkben: az eklogát.

A harmincas évek második felében az Officina kiadóvállalat kétnyelvű klasszikusainak sorozata az antik humanizmus eszményét kívánta népszerűsíteni. 1938-ban jelent meg Pásztori Magyar Vergilius címmel a latin költő tíz eclogája. A bilingvis kiadás a fordítók kiválasztásával is hangsúlyozta, hogy az „ordas eszmék” korában az európai műveltség egyik több évszázados pillére a görög- római kultúra. Az eclogák tolmácsolói között régi magyar írók is szerepeltek: Fazekas Mihály, Rájnis József, Révai Miklós, Baróti Szabó Dávid. E kötet számára fordította le Radnóti a IX: eclogát. A polgárháborúk alatt született latin vers viliágában saját helyzetére, életének, sorsának veszélyeztetettségére ismert rá. Ekkor fogant meg benne további eklogák írásának szándéka. Az ő eklogái afféle „háborús idillek” a háború borzalmai között őrzik a békés élet szépségét. Az emberi méltóságot megsemmisíteni akaró barbársággal szegül szembe bennük a művészet és a szellem ereje.

Első ecloga

Az Első ecloga (1938) közelíti meg legjobban a vergiliusi mintát: párbeszédes hexameteres költemény. A Pásztor és a Költő folytat párbeszédet a versben, de valójában a költő két énje kérdez és válaszol. Keresi a választ a kérdésre: mi lesz a költő sorsa ebben az irgalmatlan világban?

Bukolikus idillként indul a költemény. A rigók szava, a zajjal teli erdő az ébredő természet szépségét ígéri: a derűt, a nyugalmat, a szerelem boldogságát. Ezt a reménykedést cáfolja meg a kiábrándulás hangja már az elején. Hamis tavasz ez, bolond április: a fagyott tócsa ellenségesen „vicsorít”, elfagytak a kicsiny tulipánok. Ezekben a „természeti” képekben ott remeg a rettenet az eljövendő szörnyűségektől. A világtól való undorodásnak az okait a Pásztor kezdi felfejteni. A közelmúlt eseményei a holnap döbbenetét idézik fel. A spanyol polgárháborúra utaló sorok a vérengzés iszonyatát festik. A tömegek sorsát felmutató dermesztő képre az egyén sorsa következik Federico García Lorca mártírhalála a költők – s egyúttal Radnóti – pusztulásának előképe. S a halál tudatánál is kegyetlenebb az a sejtelem, hogy velük együtt pusztul művük is, a kíváncsi utódokra nem marad belőle semmi. A spanyol költő halálához kapcsolódik „a drága Atilla” tragikus sorsa. Az elődök példájának követése s az Arany János-i „mindvégig” erkölcsi parancsa szabja meg a Költő magatartását: a halálraítéltség tudatában is új levelet hajtó, erős tölgyként kell élnie-

A végső következtetés levonása után- immár az egyéni sors fölé emelkedve- a lélek visszanyeri nyugalmát. Ez a csendes megbékélés idilli hangulatával telíti a vers lezárását. Az utolsó sor szépségét és elbűvölő dallamát az ősi hexameter hibátlan löktetése mellett az alliteráció és a mély s a magas magánhangzók szabályos váltakozása adja:

„alkonyi lepke lebeg s pergeti szárnya ezüstjét.”

Radnóti három év múlva folytatja csak az eklogákat. A második 1941 áprilisában keletkezett. A számozás szerint nyolc eklogát írt, de a hatodik hiányzik: vagy elveszett, vagy el sem készült- Száll a tavasz… című költeményét (1942. április 11.) alcímmel látta el: előhang az eclogákhoz.

Hetedik Ecloga

A bori lágerben írt első költeménye a Hetedik ecloga (1944. július). Ez is magyarázza, hogy tárgyias részletességgel szól benne a fogolytábor körülményeiről. „levélnek” szokták tartani Radnóti e versét, de talán helyesebb – az ekloga műfajára tekintettel – „dialógusnak”, párbeszédszerű monológnak felfogni. Valójában meghitt beszélgetést folytat a költő feleségével, akit a képzelet maga mellé varázsol.

A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása. A rideg valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt fonódik együvé. A vers indításakor már megkezdődik ez a folyamat: esteledik, s a sűrűsödő sötétben láthatatlanná válik a szögesdróttal beszegett kerítés. Ez – ha átmenetileg is – a szabadság illúzióját kelti fel, de közbeszól a tudat: az ész azért tudja a drót feszülését. Hasonlóképpen szabadul fel a képzelet is: a foglyok az álom, a „szép szabadító” szárnyain repülve hazaindulnak az otthoni tájak felé. Az otthon álombeli képe azonban megtelik aggódó félelemmel: létezik-e még a hazaváró otthon menedéke? A „Mondd, van-e ott haza még…?” Kérdő mondatban a nyugtalan szorongás a veszélyeztetett magyarságra irányul, s egy gondolattársítással a költészet értelmére is rákérdez: érdemes-e egyáltalán verseket írni, ha nincs már, aki megértse őket?

A költői kötelességteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem függeszthette fel. A vers leírásának körülményei nemcsak az alkotás akadályait, hanem az alkotó megalázottságát is már-már naturalisztikus hiteleséggel közvetítik:

„Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

Úgy írom itt a homályban a verse, mint ahogy élek,

Vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron.”

A költő és fogolytársai egy életet élnek – „rémhírek és férgek közt”, állati sorban. A valóság nyomasztó élményével az álom és az álmodozás kerül ellentétbe. Mindannyiukban az otthon, a szép asszonyi szó, a szabad emberi sors emléke és reménye tartja még a lelket. „ A sűrű homályba bukó” vég, a méltatlan halál tudatát a csodavárás próbálja megcáfolni.

 A csodákban bízó ábrándozást szétzúzza a nyers valóság tapasztalása. A hibátlan hexameterek alkotójában még fájdalmasabban tudatosul, hogy nemcsak a fogság, hanem az élet is rövidebb lett egy nappal. A holdfényben újra láthatóvá válik a drótok feszülése, a fegyveres őrszemek árnya. Ez megsemmisíti a verset indító illúziót, fokozza a rabság kínzó érzését. Az „alszik a tábor” kétszeri megismétlése kiemeli, hogy számára az enyhet adó álom sem tud megnyugvást hozni. Éberen virraszt, s a csókok ízének feledhetetlen emléke fakasztja fel a szerelem megindító vallomását:

„nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”

Örkény Tóték

Örkény jómódú zsidó polgárcsaládban született a tízes évek elején. Édesanyja Pető Margit, édesapja Örkény Hugó patikus. 1930-ban érettségizett a Piarista Gimnáziumban, majd a Műegyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be. 1932-ben átiratkozott gyógyszerész szakra, ahol le is diplomázott 1934-ben.1937-ben került kapcsolatba a Szép Szó körével, majd Londonba, Párizsba utazott, ahol alkalmi munkákból élt. 1940-ben tért vissza Budapestre, ahol befejezte műegyetemi tanulmányait, s 1941-ben diplomázott mint vegyészmérnök.A világháborúban munkaszolgálatos volt a Donnál, majd hadifogságba esett, s csak 1946-ban térhetett haza.1949-től az Ifjúsági Színház, 1951-től a Magyar Néphadsereg Színházának dramaturgja volt. 1954-től a Szépirodalmi Kiadó lektoraként dolgozott, 1958 és 1963 között az 1956-os forradalomban való részvétele miatt publikációs tilalmat róttak ki rá – ez idő alatt az Egyesült Gyógyszergyárban (ma Egis Gyógyszergyár) dolgozott vegyészmérnökként.Az ötvenes években ismerkedett meg Radnóti Zsuzsával, akivel 1965-ben kötött házasságot.József Attila-díjjal jutalmazták 1955-ben és 1967-ben. 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját. 1973-ban Kossuth-díjat kapott.1979-ben végzetes kór támadta meg, de még halálos ágyán is dolgozott.

Örkény a háborút tekintette élete sorsdöntő élményének, és ezt a legteljesebben a Tótékban tudta megragadni. Pedig látszólag nem is a háború a fő téma, hiszen a cselekmény nem a fronton, hanem a hátországban játszódik. A hátország viszont a fronttal egyidejűleg jelenik meg, így egymást magyarázzák. Ez egy ellentét, hiszen ezen a helyen nyugalom van, mégis bemutatja az egész magyarság helyzetét. Az üdülőközség mikrovilágán keresztül mutatja be a nagy társadalmi mozgásokat. Ennek köszönhető az általános családnév: Tóték. Műfaját tekintve groteszk dráma, de nevezhetjük tragikomédiának is. A balsors egyik történelmi csomópontja a második világháború. A műben található felismerések azonban nem csupán egy adott történelmi helyzetre érvényesek. Tóték a szolgalelkűség és a lázadás groteszk képe. A Tótékban az egyszerű emberek élik kis életüket, igyekeznek megvívni napi küzdelmeiket. De a XX. század közepén világméretű a káosz, még Mátraszentannán is. Nemcsak a család, egész környezetük deformálódott a háború hatására. Ezt mind a film, mind pedig a könyv remekül érzékelteti. A falu idillje hamis, a jogi diplomával rendelkező ember például „buditisztítással” keresi a kenyerét. A település első embere a nagy tekintélyű tűzoltóparancsnok: Tót Lajos, aki vasutasból lett tűzoltóparancsnok, most pedig ezt kell feladnia, hogy dobozolóvá váljon. A postás is katona lett, és helyette a bolond Gyuri atyus lett a levélkézbesítő.

A mű nemcsak ellentétekkel, hanem a groteszkben szélsőséges, abszurd, össze nem illő elemekkel van tele. Ezt jelen esetben leginkább a deformáció segíti elő, amit az Őrnagy visz keresztül Tótékon. Az Őrnagy a zsarnok, Tót pedig az áldozat. Van azonban olyan értelmezés is, mely szerint Tót úr és az Őrnagy egyetlen személyiség, Örkény szerint ugyanis mindenkiben megvan a hajlam a hatalmaskodásra és a kiszolgáltatottságra is. Így nyilatkozik: „Én Tóttal érzek, de az Őrnagy is én vagyok.”

Az Őrnagy is a háború miatt kerül kapcsolatba Tótékkal. Baráti vendégként, hívásra, rábeszélésre érkezett, azért, hogy pihenjen. Ez a deformálódott ember képtelen alkalmazkodni a civil élethez, ezért a látszólag hasznos munkára buzdító szavaival deformálja a családot. Ehhez szövetségesre talált a feleségben és Ágikában. Ellentét, hogy az Őrnagy „megrendült egészségi állapota miatt” kap szabadságot, a Tót család viszont teljesen egészséges. Tóték üdülővendéget várnak, ezt mutatják az előkészületek is, például a szagtalanítás vagy a csend és a fenyőillat biztosítása. Mindezzel fiúkon akarnak segíteni. A groteszk ebben az, hogy a rengeteg áldozat, amit tesznek, hiábavaló, hiszen az egy szem fiúk már halott, de ezt ők nem tudják. Ebben van kulcsszerepe a postásnak, hiszen tőle függ, hogy a levelet megkapják-e Tóték, vagy nem, ugyanis a bolond különösen kedveli Tótékat, ezért csak a jó híreket továbbítja nekik.

Tóték élete teljesen eltorzult az Őrnagy érkezése miatt, lányuk szerelmes lesz belé. Az Őrnagy szokásai feladására kényszeríti Tótot, ez pedig egyénisége feladásával is jár. Például Tót úr magasabb az Őrnagynál, ezért kisebbségi komplexusa van. Arra kéri, hogy járjon görnyedten. Ez szintén groteszk elem, sztahanovistává teszi az Őrnagyot. Ezek után a dobozolásba való bekapcsolódásra kérik Tótot. Ez azért fájt neki, mert korábban nem csinálta, ezt a munkát alantasnak tartotta, őt mindig csak kiszolgálták, még ha szeretettel is. Nagy megalázása a nagyobb margóvágó készítésével függ össze. Az Őrnagy arra kényszerítette Tótot, hogy ne gondolkodjon dobozolás közben, illetve, hogy azon törje a fejét, hogyan lehetne elkerülni a gondolkodást dobozolás közben. Ezért Tót megszökik az Őrnagy elől. Felkeresi Cipriani professzort, aki a háború aktív ellenségeként üldözötteket is rejteget az ideggyógyintézetben, és hajlandó Tótot is elbújtatni. Saját magát is félig-meddig bolondnak mutatja. Mivel az Őrnagy éjszaka is dolgoztatja a családot, Tót mindenhol képes elaludni, legvégső rejtekhelye pedig a kert végében található mellékhelyiség, itt várja az Őrnagy távozását. A család tökéletesen meg van elégedve a világgal, amelyben korábban élt, és az Őrnagy távozása után az első dolguk, hogy a rendet visszaállítsák. Az Őrnagy azonban váratlanul visszatért. A család viszont már nem tudja tovább elviselni, ezért Tót megöli az Őrnagyot. Groteszk elem a mű végén a feleség higgadt kérdése: „Háromba vágtad, édes jó Lajosom?”, illetve a helyeslő magatartás.

Az Őrnagy visszatérte azt jelenti, hogy a háború sem távozik önként, illetve, hogy ezekkel a szörnyűségekkel nem lehet úgy együtt élni, hogy nem veszünk róla tudomást. A mű tanulsága számomra az, hogy van olyan erőhatalom, amely teljesen szétroncsolja az emberi személyiséget, mégis képesek lehetünk a lázadásra, ha van bennünk öntudat. Tót Lajos rosszul és hiába cselekedett, és hogy melyik lépése volt értelmetlenebb, nem tudni. Egy biztos: a világ káosza a mű végén nem szűnik meg.

3. Tétel Ady Endre Ars Poeticai

3. Tétel: Ady Endre ars poeticai.

A 19. század végének új hangot kereső magyar lírája Ady Endre (1877-1719) számára már előkészítette a talajt. Az új törekvések az ő költészetében teljesedtek ki első ízben: neve – Babits Mihályéval együtt új korszak kezdetét jelöli irodalmunk történetében.

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot önszemléletre akarta ráébreszteni.

Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne – véleménye szerinte – a „magyar faj” és a „művész” legjellemzőbb és legnemesebb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság.

Góg és Magóg fia vagyok én…

Az új versek előhangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én… Kezdetű költemény (1905) lírai ars poetica és programadás is egyben. A Párizsból hazaérkező költő lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése.

Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű. A kezdő sorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik. A kijelentő mondatok ’1-2., 5-6. sor) szimbólumai sugallják az elátkozott néphez való sorsszerű kötődést és az ősi múlt vállalását. A kérdő mondatok tétova félelmében egyelőre csak a hazatalálás nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság feltörésének bizonytalan reménysége is.

Szembekerül egymással már az első két versszakban is a „hiába” és a „mégis” a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró szembeszegülés daca. Ellentétben áll a cselekedni vágyó „én” s a cselekvést megakadályozható „ti” is.

Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt. A belső feszültség a magyar történelemből vett szimbólumok révén ég inkább elmélyül Góg és Magóg lázadó pogány fiát, „az új az énekes Vazult” eltiporni akaró erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel azonosul.

Ezzel száll szembe – még ha reménytelenül is- a lírai én. A negyedik versszakban a „de” ellentétes kötőszó után háromszor hangzik fel a „mégis”. Megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. Vállalt szenvedés és a kétely ellenére is jövendölésszerűen csendül meg az utolsó sorban a remény: az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz. A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő „új”. A költő a nemzeti múlt vállalása mellet érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal. Vereckét és Dévényt egyaránt a lírai én képviseli Kulcsszóként négyszer fordul elő a „mégis” szó is. Király István találó szóval „mégis-morál”-nak nevezte azt a „meg nem alkuvó, kemény, büszke dacot”, mely Adyban élt.

A Magyar Messiások

A hiábavalóság élménye s ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások (1907) című költeményben. A nyolcsoros versből árad a fájdalom: a lírai én átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza a kétszer előforduló ezerszer számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást: nemcsak megokolja, hanem el is mélyíti a reménytelenséget és a céltalanságot. A megváltódás vágyát hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik egybe. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomorúság mélyén azonban fölfedezhető a konok mégis-morál. A bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják megváltást ígérő küldetésüket. A strófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.